CÍM(KE) NÉLKÜL

A nappalink egyik ablaka nyugatra, másik keletre néz. Ma hajnalban, amikor felkeltem és kimentem a nappaliba, a nyugati ablakból nézve még sötét volt az ég, csak a telihold hűvös fénye világított. A keleti ablakból viszont egy egész más világ tárult fel, pirkadt. Az ébredő nap fénye átvette az irányítást az égen, és meleg vörös fényével kezdte kiszorítani a sötétséget.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyik ablakba nézzek, mert mindkét látvány magával ragadott.

Szeretem a sötétséget, mert csendes varázslat van benne, de ezzel együtt félelemmel átitatott érzéseket is felhoz bennem.

Szeretem a világosságot, mert mindent feltölt élettel, de ezzel együtt azt az illúziót kelti, hogy csak az a valóság, ami látható.

Önazonos Városi Nő

Aztán megálltam a szoba közepén bal oldalammal a hold felé, jobbal a nap felé.

Középen. És becsuktam a szemem.

Két lábbal a földön, egyensúlyban, egyszerre stabilan és ellazultan.

Egy léleK-zetnyi időre a két világ összeért.

Majd kinyitottam a szemem, és a következő pillanatban már kezdődött a hétfő reggeli rutin.

Kifli kutya nagyot nyújtózott, nyíltak a szobaajtók, ébredt a család többi tagja.

Kinéztem balra, és nem láttam már a holdat, kinéztem jobbra és világos volt az ég.

De a középpont-érzet megmaradt.

Október 21-én péntek délután az Önazonos városi nő // Középpontunk – tematikus műhely nőknek foglalkozáson a középpontunk lesz a téma.

Gyere el, tapasztald meg milyen mindenféle címke nélkül Önmagad lenni!

Szeretettel,

Móni