CÍM(KE) NÉLKÜL
A nappalink egyik ablaka nyugatra, másik keletre néz. Ma hajnalban, amikor felkeltem és kimentem a nappaliba, a nyugati ablakból nézve még sötét volt az ég, csak a telihold hűvös fénye világított. A keleti ablakból viszont egy egész más világ tárult fel, pirkadt. Az ébredő nap fénye átvette az irányítást az égen, és meleg vörös fényével kezdte kiszorítani a sötétséget.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyik ablakba nézzek, mert mindkét látvány magával ragadott.
Szeretem a sötétséget, mert csendes varázslat van benne, de ezzel együtt félelemmel átitatott érzéseket is felhoz bennem.
Szeretem a világosságot, mert mindent feltölt élettel, de ezzel együtt azt az illúziót kelti, hogy csak az a valóság, ami látható.
Aztán megálltam a szoba közepén bal oldalammal a hold felé, jobbal a nap felé.
Középen. És becsuktam a szemem.
Két lábbal a földön, egyensúlyban, egyszerre stabilan és ellazultan.
Egy léleK-zetnyi időre a két világ összeért.
Majd kinyitottam a szemem, és a következő pillanatban már kezdődött a hétfő reggeli rutin.
Kifli kutya nagyot nyújtózott, nyíltak a szobaajtók, ébredt a család többi tagja.
Kinéztem balra, és nem láttam már a holdat, kinéztem jobbra és világos volt az ég.
De a középpont-érzet megmaradt.
Október 21-én péntek délután az Önazonos városi nő // Középpontunk – tematikus műhely nőknek foglalkozáson a középpontunk lesz a téma.
Gyere el, tapasztald meg milyen mindenféle címke nélkül Önmagad lenni!
Szeretettel,
Móni
